Dan Wells: Nem vagyok sorozatgyilkos

John Wayne Cleavernek hívnak. 15 éves vagyok, és a hullák a hobbim.
A terapeutám szerint szociopata vagyok.
De nem vagyok sorozatgyilkos.

John veszélyes, és ezt ő is tudja magáról. Megszállottan érdeklődik a sorozatgyilkosok iránt, de nem szeretne hozzájuk hasonlóvá válni. Pedig óriási a kísértés…

Mivel gyerekkora óta a családja által üzemeltetett halottasházban segédkezik, hozzászokott a holttestek látványához és meg is kedvelte őket. Azok legalább az élőktől eltérően nem kérnek számon rajta minduntalan emberi érzéseket.
Amikor egy brutális sorozatgyilkos elkezdi áldozatait szedni a kisvárosban, kénytelen felülírni a maga számára alkotott szabályokat, amelyekkel eddig kordában tartotta a benne lakozó sötétséget. Nyomozni kezd a tettes után, akiről egyre inkább az a benyomása: emberfeletti képességekkel bír.

Kiadó: Fumax

Oldalszám: 240 oldal

Fordította: Szebegyinszki Szilvia

 John egyáltalán nem hétköznapi srác, hiszen már kiskora óta a hullaházban segédkezik Anyja és Margaret mellett. Ide menekül a külvilág elől és itt lel nyugalmat bármi történik. Azonban személyiség zavarban szenved; legalábbis ezt állítják róla. Nem érez empátiát más emberek iránt, valamint az emberek többségét inkább látná holtan, mint élve. Úgy gondolja, hogy az ő sorsa, hogy sorozatgyilkos legyen és ezen már nem tud változtatni. Ennek megakadályozására állított fel szabályokat.

 De a városban feltűnik egy sorozatgyilkos, aki brutálisan öli meg áldozatait és a tett helyszínén furcsa 'tócsákat' hagy. John nyakig belekeveredik az ügybe és tudja, hogy csak ő állíthatja meg a gyilkost.

“Egyedül éreztem magam, egyetlen levél voltam, amely mérföldekre hullott a nagy közös kupactól.

A könyv számomra hatalmas élményt nyújtott magával az alap felállással, hiszen nem hétköznapi szereplővel van dolgunk. Úgy gondolkodunk ahogy John, úgy cselekszünk ahogy ő, azt érezzük amit ő és teljesen az ő bőrébe bújunk. A könyv első fele nagyjából John életét tárja elénk, a gondolkodás módját és a személyiség zavarát, valamint az azzal járó nehézségeket mutatja be. Bekövetkezik az első gyilkosság, és ezzel együtt belekeveredünk egy hullámba, ami egészen a könyv végéig visz bennünket, és azután is tart a következő részekben.

 A szervezkedés, a kutakodás teljesen magával ragad, és csak a pillanatot várjuk. A pillanatot, amikor életek, sorsok dőlnek el és amelyben Dan Wells a végletekig fokozza a feszültséget.

“Az ember olyan dolgoktól fél, amelyek fölött nincs irányítása. A jövőtől, a sötéttől, vagy attól, hogy valaki megöli. Ezért nem fél önmagától, mert mindig tudja, mit fog tenni a következő pillanatban.

 John karaktere összetettebb mint elsőre tűnik. A szemlyiségzavara ellenére, voltak pillanatok, mikor úgy éreztem igenis érez; de voltak olyan helyzetek, amikor megrémültem tőle. Ő azonban bebizonyította, hogy megtudja őrizni önmagát, tudja ki valójában és irányítani tudja a belső démonát. Ami még szembetűnő vele kapcsolatban, hogy sokkal érettebb, mint társai. Lehet, hogy tinédzserekre jellemző felindultságból cselekszik, és nem minden tettét gondolja végig, de a hónapokig tartó szervezkedés és türelem felnőtt gondolkodásmódra utal.

 Brooke teljesen meglepett a viselkedésével, hiszen nem gondoltam volna, hogy az iskola hírességei normálisak is tudnak lenni. Az utolsó csepp - amikor végleg a szívembe zártam - ez a mondat volt: „Szereti a lovakat, a mangákat, a nyolcvanak évek zenéjét, és mindig későn indul el, ezért futnia kellett az iskolabuszhoz.” Elgondolkodtató volt, hogy nem-e rólam mintázták Brooke-ot.  

 A többi szereplő teljesen rendben volt, egyiket se éreztem feleslegesnek; mindegyiknek volt (...vagy lesz...) valami szerepe a történetben.

 Ha egy mondatban kellene összefoglalnom: Lebilincselő történet egy kivételesen tehetséges író tollából, amit garantáltan nem fogsz elfelejteni. 

Pontozás: 5/5

Tetszett: ahogy a tűzről beszélt

Kedvenc szereplő: John, Brooke